Koronczi Endre itt a kiállításon a manifesztum jellegű, Megfestem a szelet című videójában azt mondja, hogy neki, a művésznek a szél van, a szél alkotásainak központi témája, műveinek generálója és eleme is, ahogy itt az installációkban ezt meg is tapasztalhatjuk. De bármit is mond Endre, hadd tegyük fel a kérdést, mi, nézők, hogy ez végül mit is jelent. Hadd próbáljunk meg a művész bőséges információi mögé nézni, és a magunk kívülálló szemével észrevételeket tenni erről az ügyről.
Azt a szót használtam „ügy”, mert a kiállítás és Endre utóbbi évekbeli akciói, rajzai és installációi miatt gondolhatjuk úgy, hogy szél Endre számára több mint egy szimbolikus, természeti, biológiai és így univerzális elem, amiről véleménye szerint beszélni kell. Ügy, mert nem tudatosítjuk eléggé létét és hatását, illetve jelentését.
A szél egy átlagembernek a Föld éghajlati viszonyait alapvetően mozgató, légnyomás különbségek kiegyenlítéséből fakadó légmozgás, ami egy hétköznapi jelenség, a városi hétköznapokat élő ember nem is figyel rá, nem érdekli, csak ha nagyon fúj. Még azoknak is, akik rendszeres kirándulók vagy kerékpározók, inkább egy kellemetlen, nem kívánt helyzet a szél, ami kényelmetlenné tudja tenni a szabadidős tevékenységet és a kültéri tartózkodást.
Persze, ne tagadjuk, a szélnek kellemes aspektusa is van, triviális olyan emlékeket felidézni, amikor hűsítő vagy frissítő volta befolyásolta lelkiállapotunkat, enyhített érzéseket, vagy akár boldogságérzetet okozott.
Akárhogy is, Endrének igaza van, a szél hat ránk, lehet metafora, így miért ne lehetne ezt a művészet központi elemévé tenni? Gondolatmenete, hogy az időjárás szelét és a lélegzést, a testből ki-be áramló sóhajt egylényegűvé tegye, logikus és megalapozott. Hány és hány mesére emlékszünk, gyermekkönyv illusztrációt vagy rajzfilmet idézhetünk fel, amiben a szél egy jóságos, emberi arccal rendelkező felhő, aki a megfelelő helyre fújja a hősöket, ezzel is segítve világmegváltó utazásukat. És miért ne lehetne a lélegzés és a szél egylényegű, univerzálissá, misztikussá téve a külső és a belső légmozgást, sőt, az univerzum tágulását is.
Endre pályájának legeleje, a kilencvenes évek közepe óta jelen van ez a motívum művészetében, ha jól emlékszem, akkor számára a szél, mint nem látható létező jelentett kihívást, amit egy állóképen, egy fotón nem lehet érzékelni, viszont a lefényképezett viszonyokat alapvetően meghatározza. Azóta számtalan művet készített e témában, a lebegő nejlonzacskóktól a monumentálisan, a hajnali hőingadozástól felemelkedő fóliákig, mégis, ez a kiállítás talán az, ahol a nézőnek a téma sokoldalúsága, művészi programot adó volta összeáll és önmagán túlmutatóan értelmezhetővé válik.
A kiállított művek minden aspektust megvizsgálnak. Láthatunk itt ténylegesen szelet generáló művet, mobil szobrot, amit légmozgás mozgat, rajzokat, és festményeket, amelyek a szél megfigyelése révén jöttek létre, és láthatjuk sóhajmunkáit is, amelyek gyűjtemények mások sóhajaiból, vagy Endre saját üvegbe zárt sóhajai. Újabb elemként kerül be a gondolatkörbe az épületek légáramlatának felfedezése, ami a légmozgáshoz egy nem várt történeti aspektust párosít. A Magyar Tudományos Akadémia kibontott szellőzőrendszere Endrében a nagy elődök lélegzésének, jelenlétének tanúsága. A falak őrzik elődeink szellemiségét, lélegzésük átjárta az épület légmozgásra kialakított járatait és csőrendszereit.
Koronczi Endre kiállítása egy heroikus vállalkozás, ma már ritka, hogy egy művész egy olyan prezentációt hozzon létre, ami az érzékszerveknek szól, egy művészetről szóló manifesztum, és nem törődik azzal, hogy a műveknek lesz e intézményi, vagy gyűjteményi sorsa. Endre munkásságának ez egy mindannyiunk által nagyra értékelt eleme, hogy nem foglalkozik eladhatósági, hanem csak művészeti szempontokkal. Installációi nem akarnak időtálló anyagokból készülni, olyan konstrukciók, amik esetleg egy következő megjelenés során lehet, hogy más elrendezésben élednek újjá.
A szél Endre számára egy ügy, tavat is elkeresztelt ennek kifejezésére, amely névadó ünnepséget is kapott. De tényleg ügy a szél? Vezet mindez valahová? Nyerünk valamit azzal, ha Endre nyomán elismerjük, a légmozgás nemcsak külső erő, de belső áramlás is? Mi lesz, ha elismerjük?
Az installálás alatt kérdeztem a művészt, hogy nincs-e ebben a prezentációban valami ironikus, az elemzés végletekig komolyan vett tárgyában valami komolytalan? Ha a téma egyszerre komoly és egyszerre ironikus, ha a 100 napos önsóhajgyűjtés nem véresen komoly, akkor mindaz, amit látunk, egy tágabb történeti kontextust is idéz, és mint műtárgyegyüttes, művészettörténeti referenciák mentén is összefoglalható. A hatvanas évek fluxusművészei az élet és a művészet egységét hirdették, azt, hogy a mindennapjaink apró jelei és tevékenységei másként is értelmezhetők, alkotásként, mindez csak hozzáállás kérdése. A neoavantgárd határokat feszegető szemlélete a költészetet, a mindennapi tapasztalatot és a képzőművészetet is összemosta, amivel életre szóló útravalót adott a következő generációknak. De referencia számára a Tarkovszkij filmekben, vagy az Amerikai szépségben keringő szél, a Nosztalgiában látható gyertyás jelenet, Koronczi munkásságában mintha ezek tanúságát vinné tovább, és értelmezné újra azzal, hogy az apró gesztusokat valódi műveké növeli, mert láthatóan hisz abban, hogy a művészetnek van értelme, márpedig az, hogy egy olyan dolgot jeleníthet meg, ami hatással van a gondolkodásunkra, érzékeinkre és élethez való viszonyunkra. Mert ehhez nem fér semmi kétség: Endre kiállítása elementáris hatással bír, felemel, mert meggyőz arról, hogy lehet a művekkel érzelmi hullámvasútra ülni, és levonni azt a tanulságot, hogy a világon mindennek van értelme, még a szélnek és a légvételnek is. Így lesz ügy a művészetből.
Végezetül hadd mondjak el egy mesét:
A cinke meg a szél
Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.
- Hú, de hideg vagy – mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is! - Elég meleget fújtam a nyáron – felelte a szél. – Most tél van, hideget kell fújnom. - Ne mérgelődj – mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? – kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta.
A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: “Kár, kár, kár!”
- Milyen ostobaság – süvöltötte a szél. – Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok! - Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét? - Nem hallottam. Meséld csak el! – kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére. - Itt lakott a vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá.
Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító? - Ostobának elég ostoba történet – visította a szél. – Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.
- Hohó! – kiáltott a cinege – te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában?
Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
Node erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad!
S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát – suttogta vidáman.
Na, így vagyunk mi is a széllel. Érdekes, ha fuj, de jobb, ha nem. E szavakkal a kiállítást megnyitom.
Petrányi Zsolt