Újvidéken indult összművészeti alkotó, akinek kritikai munkássága a képzőművészetet, irodalmat, zenét és performanszt kapcsolja össze.
“Az Újvidéken született és művészi pályáját is ott kezdő, majd Budapesten kiteljesítő drMáriás a kortárs magyar művészet egyik legkülönösebb alakja. Képzőművészeti munkássága a nyolcvanas évek közepén vett lendületet, érzékenyen magába szűrve a kor alapvető élményvilágát és nyelvi-stilisztikai kiterjesztéseit. Indulását alapvetően befolyásolták a nemzetközi művészet olyan központi mozgásai, mint az új-vad képiség, az új-expresszionizmus, az egzisztencialista figuráció, a sötét hullám és a punk kultúra.
Érzelmileg túlfűtött élményvilágának tragikus felhangot adtak a délszláv háború közvetlenül megélt élményei. drMáriás figuralizmusának első meghatározó archetípusa a minimális alaktani elemekből összerakott „pálcika-ember”, amely a nyolcvanas évek második felében – újvidéki korszakában – a „kivágat-emberben” evolvált, megalapozva Máriásnak az immár Magyarországon kibontakozódó nihilista korszakát, a Semmivel való viaskodás egyéni poétikáját.
A nagy létkérdéseket lezárva piktúrája idővel oldottabbá, szertelenebbé vált, s témájában is közelített az olyan mindennapi emberi jelenségekhez, mint a fogyasztói kultúra, valamint a politikusok és a celebek világa. Művészete egyre fanyarabbá, élcelődőbbé és kritikaibbá vált – úgy képein, mint regényeiben és zenei darabjaiban. Ábrázolásmódjának karikírozó vonásai egyre erősödtek, hangsúlyossá téve a művész szociális és társadalmi érzékenységét. drMáriás felépített, kiművelt egy világot.
Vagy, ha úgy akarjuk: nem szépítette meg a létező világot, nem púderozott, és nem zománcozott vagy nikkelezett. Költészeti fogalmakkal élve: nem kiesztergályozott szonetteket írt, hanem zabolátlan, szalonképtelen szabadverseket, kánonokat áthágó kakafonikus balladákat, példázatokat. Esetenként úgy működtek ezek, mint a leghatásosabb parabellumok, mély, örök nyomokat hagyva bennünk.
Magát a felismerést adták.” Szombathy Bálint “drMáriás képeinek formai megoldásai egyszerre idézik az amerikai pop-art és az orosz szoc-art stílusjegyeit, de a rokonság mindkét esetben egészen távoli. A művész minden olyan stíluselemet magától értetődő természetességgel használ, amely beszorítható abba a perspektívába, ami groteszkként jelenik meg – márpedig oda szinte minden beszuszakolható.
Mindeközben van valami személyes is ezeken a képeken: az ellesett, jellegzetes tekintetek, ahogy a művész – egy másik alkotó modorában, mégis a saját karakteréhez szorosan kötődő módon – látja, láttatja az alakokat. Ahogyan Csáth Géza naplót írt, úgy fest drMáriás: szelíden, de ügyelve a durvaságokra, már-már perverz módon. Fontos krónika ez: ha majd kétségek merülnének fel, milyen abszurd világban éltünk itt az ezredfordulón, elég megnézni drMáriás képeit.
A művész a lehetetlent idézi meg, mint valódi kelet-európai realista.”
