Palkó Tibor: Honnan tudjuk, hogy nem álmodunk (2)

An exhibition resurrected from the original WordPress archive of the Godot Gallery.

Szöknie was required.

The Godot Gallery warmly invites you.

Tibor Palkó

How do we know we're not dreaming (2)

for its exhibition titled, where we exhibit the gallery artist's newest paintings.

Opening: 2015. on 14 May at 20

Opening: L. Simon László, writer

és

Nagy Mózes előadóművész, klarinét szóló

Megtekinthető: június 13-ig a galéria nyitva tartási idejében, keddtől péntekig 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra között

Magasra emelt illúzió

Pataki Gábor

Honnan tudjuk, hogy nem álmodunk…

részlet…

„Portréinak alanyai – munkások, fejkendős asszonyok, rúzsos szájú démonok – itt élnek közöttünk, szembejönnek velünk az utcán, másfelől azonban embertestbe bújt űrlények, kiborgok, transzplantált bőrük alól helyenként kikandikáló fémfoltokkal. Vér csepeg a szemüregből, az ágon lógó körte méreggé feketedett, az anyai ölben pihenő kisded zombiarcot ölt.

Olvashatók e képek hát a látszólag rendezett felszín alatt megbúvó horror megnyilvánulásaiként, a felkapart hámréteg mögött rejtező borzalom, rendellenesség manifesztációiként. Az amerikai thrillerek látszólag békés és nyugodt kisvárosaiban is minduntalan elszabadul a pokol, a jól szituált, apartmanjaikban koktélt kortyoló, medencéjük mellett heverésző polgárokat is kínozhatja az ördög, vagy ők maguk válhatnak azzá. Hát miért lenne ez másképp Európa szegényebbik felén, a sokat gürcölő, fáradt, indulataikat és érzelmeiket feldolgozni alig tudó emberek között? A történelem és a politika voluntarista kénye-kedve dobálta és dobálja ma is ezeket a településeket és lakóikat, így nem csodálható, hogy eltorzul a mosoly, s aligha van szekrény belőle bármikor kieshető csontvázak nélkül.

Ám lehet s van Palkó festményeinek egy másfajta értelmezése is. Palkó Tibor ugyanis nem kívülről tekint e mindennapokra. Külső megfigyelőként nyilván precíz jelentéseket festene, de minden ellenkező híresztelés ellenére Palkó a „sokaság fia”, nem kiválasztott, hanem a szűkebb és tágabb – nagykátai, jászberényi, európai – közösség tagja. Közülünk valók hát a munkások, a fejkendős asszonyok, a rúzsos démonok is. Hogy néha tényleg zombinak, kiborgnak, dróton rángatott bábunak látszunk, ez nem az ő, hanem a valóság hibája. Mert miért is hazudna? Megtehetné, hiszen ha akarna, tudna elbűvölően, bájosan, festeni, képes lenne cifrán csillogó papírba csomagolni a széndarabot. Néhány, akarva-akaratlan otthagyott részlet igazolja, hogy ha kell(ene), virtuóz módon rajzolhatna, varázsolhatna finom színátmeneteket. Ám ehelyett látszólag laza non-chalance-szal hagyja, hogy szabadon csorogjon le a festék, anatómiával, harmóniával, szabályos kompozícióval tudatosan nem törődve teremt túl vastag ajkakat, az arcon aszimmetrikusan ülő szemeket, lehetetlen téri helyzeteket. Szinte halmozza az oda nem illő motívumokat, a váratlan helyzeteket. Emitt belóg egy kar, amott kilóg egy szem, épp elzúg egy repülő.

A derű állapotában él

Egyszóval olyan képeket fest, amilyen ez a magyar világ: aszimmetrikusakat, szabálytalanokat, nyers, darabos, durva, csonka-bonka formákkal telieket. Palkó szemlélete sem csupán kegyetlen, kendőzetlen, hanem részvéttel, megértéssel, belátással teli. Felmutat, de nem ítélkezik, kritizál, de indulatok nélkül. Nem le, hanem felnéz figuráira, s csendes, autonóm transzcendenciája nem csupán most elkészült nagy képének asszonyalakjaiból sugárzik, hanem többi művéből is.

Mindenestre nem véletlen, hogy a kiállítás címében szereplő kérdés után nem kérdőjel, hanem három pont következik….”

Honnan tudjuk, hogy nem álmodunk