Gáspár Annamária

Festő, akinek képein az inkognitóban maradó nőalakokon keresztül a generációkon átívelő kapcsolatok kerülnek előtérbe.

Gáspár Annamária (Máramarossziget, 1985.) a klasszikus intézményi kereteken kívül sajátította el a képzőművészet művelését, festészetét mégis kimondottan magas ábrázoló és technikai tudás jellemzi. Művészettörténeti témájú doktori kutatásai során főként Japánban szerzett ismeretei révén erős hatást gyakorolt rá az ottani tradicionális képzőművészet, amely egyéni módon átírva köszön vissza alkotásain.

Művein a központi alakok vagy figuracsoportok mögött jellemzően a művész egyik védjegyévé váló monokróm, főként markáns aranyszínű háttér húzódik, amely a kép hangulatától függően koptatottabb vagy egységesebb.

A színválasztásban szerepe volt az arany szín művészettörténeti tradíciójának, amely főként a szakralitáshoz és a nagysághoz köti, így – még ha kopott formában jelenik is meg – egyfajta időkön felülemelkedő elvont magasztosságot sugall, miközben, mint a világi érték színe, a vanitas gondolatkörét is magában hordozza.

Ez visszaköszön Gáspár Annamária egyik leggyakoribb témáján, a női identitás kérdésének történelmi feltárásán is, amelyben a múlt és a jelen női szerepeit, valamint a rájuk nehezedő társadalmi sztereotípiák és elvárások közötti feszültségeket is aktualizálja, ütközteti. Emberábrázolásaihoz néhol saját magát használja modellként, de gyakran régi, talált fotókat vesz alapul, amelyeknek felkutatása alkotói tevékenységének központi része.

Zsúfolt hatású képeivel sokszor a fogyasztói társadalom kritikáját adja, máskor meditatív nyugalmú ábrázolásokat választ. Képeinek gyakori szereplője a humorba bújtatott kritikai él, amely minden esetben nagyot csattan. Ez jellemzően kisebb méretű alkotásain domborodik ki, míg a nagyobb méretű alkotások inkább a társadalom hátterében meghúzódó szociális problémákkal foglalkoznak közvetve. A kisebb képeken a vászonra hímzett motívumokkal is találkozhatunk, amely izgalmas faktúrával gazdagítja a műveket.

A képek gyakran véletlenszerű kivágatot mutatnak, vagy egyes párképek csak egymás mellé helyezve adják ki az alakok egészét, hangsúlyt fektetve az asszimetriából adódó izgalmas és játékos képi megoldásokra.

(Cserhalmi Luca, Godot Labor)