Tamási Claudia

De Godot Galerie nodigt u graag uit.

Tamási Claudia

Routezoeker

naar de tentoonstelling getiteld.

Opening: 2010 februari 9‑ste 20 uur

Open: Készman József

Bekijkbaar: tot 13 maart, van dinsdag tot en met vrijdag van 10 tot 18 en op zaterdag van 10 tot 13.

In 2009 vestigde Tamási zich opnieuw in een nieuwe serie, trouw aan zichzelf. Deze keer heeft hij een doolhof ontworpen waarvan de stukjes op elkaar passen; als ze naast of onder en boven elkaar worden geplaatst, blijft de route die hij begon zich voortzetten. De kunstenaar blijft zichzelf het onderwerp maken; in het doolhof dwaalt hij te midden van verschillende dieren door de meest uiteenlopende terreinen, van de verweerde stedelijke open plekken tot het web dat wordt opgewekt door spinnen. Ook technisch blijft hij indrukwekkend; Tamási toont op de glasplaat een gestrokes, geschilderde en geretourneerde verf in een monotiep, waarna hij met de hand de miniatuur “Claudiákat” schildert.

Detail uit de nieuwe serie van de kunstenaar:

groter formaat groter formaat groter formaat

groter formaat groter formaat groter formaat

Enkele afbeeldingsbijschriften:

Auto's

Alles anders stopt

Verkeerslawaai

Fülemet az útra…

Veréb

A városlakó"

"Start

Hátrafele megyek

Még nem tudom

Teknős eszi a lábnyomaimat…

Ő már tudja

Célba ért"

"Munka

Kertben

Fát ültetetek

Fák meg fejjel lefele vannak…

Vakondtúrás

Együtt milyen jól megvagyunk"

Az alábbi festményekkel nyert Strabag díjat 2008-ban. A sorozat önarcképekből állt, melyek egyben hommáge képek is voltak.

Önrckép Andy Warhol-nak Önarckép Arnulf Rainer-nak

Önarckép Chuck Close-nak Önarckép Cindy Sherman-nek

Még korábbi, 2007-ben készült sorozatával Tamási sztárokhoz hasonult:

Sophia Loren és én

Audrey Hepburn és én

Juliette Binoche és én

Uma Thurman és én

Csizmadia Alexa 2008-as írása Tamási Claudiáról:

Tükör által homályosan

Mórickának egy régi vicc szerint mindenről ugyanaz jut eszébe. Tamási Claudia nem esik az önismétlés csapdájába, mégis képes mindig következetesen ugyanarról beszélni; a nő helyéről és társadalmi szerepéről, legyen ez a nő maga a művész, vagy egy baba képében megjelenő allegória.

Az önarckép, ez a többszázéves meg-megújuló műforma az én határainak letapogatására és a társadalomba vetett individuumra való reflexiókra ad alkalmat. Az öndefinícióra irányuló kísérletek Tamási Claudia festményein a privát szféra és a társadalmi identitás metszéspontjában jelennek meg. Így most jó? és Vagy talán ő? című sorozataiban a celebritások által dominált kultúra ikonjaival méri magát, lágy könnyedséggel hasonul a médiában megjelenő reprezentációkkal miközben a fogyasztói kultúrába próbál engedelmesen belesimulni. Az eredmény derűs, fesztelen társadalomkritika, ami a média teremtette nőideál megkerülhetetlenségére és mintaként való megjelenésére hívja fel a figyelmet, és persze arra is, amit a posztmodern óta tudunk; hogy személyiségünk, vagy amit annak vélünk a társadalomban elfoglalt helyünk által alakított és determinált. Környülállásaink, mint megannyi segédfogalmazó, identitásunk fikcióját írják meg.

Jaques Lacan tükör-elmélete szerint a fejlődés korai szakaszában a tükörbe pillantva érzékeljük először testünk egységét, azonban azzal mint „másik”-kal azonosulunk. Később hasonló módon éljük át a mások képeivel történő azonosulást, miközben énképünk az alárendelődések hosszú során keresztül formálódik. Ha Lacan analógiáját kiterjesztjük az Így most jó? és a Vagy talán ő? sorozatok darabjaira, akkor a hírességek bőrébe bújó festőnő képeiben akár önmagunk tükrére ismerhetünk.

Az identitás újradefiniálása, akárcsak a tömegkultúra ikonjainak és az ún. Elit kultúrának egy kereten belül való megjelenése a posztmodern jellegzetességei. Cindy Sherman jól ismert fiktív film-standfotói (Untitled Film Stills 1977-1980) női szerepek filmekben lecsapódó sztreotípiáit dolgozzák fel. Tamási Claudia szatírái megközelítésüket tekintve kapcsolhatók a nagy előd munkáihoz, hiszen hasonló elven működnek; a média közvetítette nőképet használják kiindulópontként, s mintegy magukra húzzák az ezek kínálta szerepeket. Identitásunk kialakításában a média sugározta képek kétségtelenül közrejátszanak, márpedig a média és a bennünket körülvevő vizualitás-dominálta világ még mindig patriarchális territórium, melyben a nő mozgástere szűk; a médiában jellemzően a férfiagy szülte fiktív idealizált nőkép jelenik meg mint a vágy tárgya a neki leosztott passzív szerepekben. Tamási Claudia portréi esetében a tény, hogy a művész mint nő dolgozza fel a témát, megváltoztatja az olvasatot. Bár Tamásit nem sorolják a (Magyarországon még mindig gyanakvással övezett) feminista diskurzust képviselő művészek közé az általa felvetett témák joggal tarthatnak számot az ebből az irányból való megközelítésre.

Legújabb, kortárs képzőművészeknek dedikált önarcképein Tamási ismét átváltozóművész, ezúttal azonban játékos ujjgyakorlattal a kiválasztott alkotók stílusjegyeit sajátítja ki, mintegy az ő pozíciójukból festi meg arcképét. Ez a festői „így írtok ti” a mesterségbeli tudás megcsillantására ad lehetőséget, afféle jutalomjáték, csecse becse mellyel egy kávéházi szegleten meglepi a művész maga magát. S az eredményről is József Attila juthat eszünkbe, vagy legalábbis egy fecsegő felszín. Ez a felszín azonban nem a felületességet jelenti, hanem pusztán magát a felületet, amivel kapcsolatban Andy Warhol egy interjúban úgy fogalmazott: „Ha mindent tudni akarsz Warhol-ról, nézd meg a festményeim felületét, a filmjeimet és engem, s máris ott állok előtted. Mindezek mögött semmi sincs.” Azaz a felszínre kerül a hangsúly és a mű jelentéstartománya is erre korlátozódik. A Pop Art hadat üzent a szimbolikus jelentéseknek. A társadalomból és a tárgyi kultúrából kiemelt elemekre csupán ráközelít s azokat a felnagyítás vagy az ismétlés révén láttatja új fényben, mindehhez azonban nem járul konceptuális keret és a művész sem áll súlyával a képek mögé, ahogy azt Barthes megfigyelte, ami pedig tényként tárul fel az maga a sztereotípia. A Pop Art jellemzően az érzékelésünket változtatja meg; egyszerüsít, felnagyít, kiemel. Ebben a tekintetben Tamási Claudia a Pop Art örököse, ami Ajkaim sorozatán a legszembetűnőbb. Művészeknek dedikált fekete-fehér festményein azonban újabb csavarral a művészeket is csereszabatos tárgynak tekinti, illetve kézjegyeikké redukálja. Műveikbe nem hatol be, csupán formai jegyeiket, felszínüket tanulmányozza és kezeli mimikriként, azaz a pop szellemiségébe emeli át őket.

Tamási Claudia minden festménye következetesen önarckép, akkor is, ha önmaga helyett babákat vagy érzéki virágokat állít keresőjébe (hogy a kereső, mint fotótechnikai elem megemlítésével a fotorealisztikus ábrázolásmódra való utalást is letudjuk). Míg Így most jó? és Vagy talán ő? sorozatában a celebritások mimikrije mögé rejtőzik, új, művészettörténeti utalásokra építő ujjgyakorlatában nem „csupán” nőként, hanem művészként teszi ugyanezt, nem feminin, hanem művészi modelleket választva. De minden új festménnyel felerősödik a kérdés; kicsoda is valójában Tamási Claudia?