Tamási Claudia

Godot 갤러리가 따뜻한 마음으로 귀하를 초대합니다.

타마시 클라우디아

길잡이

‘…’라는 제목의 전시회에

개막: 2010년 február 9일 20시

개시: Készman József

관람 가능: 삼월 13까지 화요일부터 금요일까지 10~18 시, 토요일은 10~13 시.

2009에서 Tamási는 충실히 자신에게 충실한 새로운 시리즈에 참여했다. 이번에는 조각들이 서로 맞물려 옆에 놓이거나 위아래로 겹쳐지면서 그 위에서 시작된 길이 계속되는 미로를 제작했다. 예술가의 주제는 여전히 그 자신이며, 미로에서 그는 다양한 동물과 함께 가장 다채로운 지형, 좁은 도시 부지에서부터 거미가 만든 그물까지를 헤맨다. 작품은 기술적으로 이번에도 훌륭하며, Tamási는 유리 위에 스크래치하고 칠해진, 다시 회수한 색을 단일 색상 인쇄로 보여주고, 그 위에 작은 "Claudiákat"를 손으로 그린다.

아티스트의 새 시리즈에서 한 장면:

더 큰 크기, 더 큰 크기, 더 큰 크기

더 큰 크기, 더 큰 크기, 더 큰 크기

일부 이미지 제목:

자동차

다른 모든 것은 중단됩니다.

도로 소음

내 귀를 길로…

참새

도시 거주자

"Start

Hátrafele megyek

Még nem tudom

Teknős eszi a lábnyomaimat…

Ő már tudja

Célba ért"

"Munka

Kertben

Fát ültetetek

Fák meg fejjel lefele vannak…

Vakondtúrás

Együtt milyen jól megvagyunk"

Az alábbi festményekkel nyert Strabag díjat 2008-ban. A sorozat önarcképekből állt, melyek egyben hommáge képek is voltak.

Önrckép Andy Warhol-nak Önarckép Arnulf Rainer-nak

Önarckép Chuck Close-nak Önarckép Cindy Sherman-nek

Még korábbi, 2007-ben készült sorozatával Tamási sztárokhoz hasonult:

Sophia Loren és én

Audrey Hepburn és én

Juliette Binoche és én

Uma Thurman és én

Csizmadia Alexa 2008-as írása Tamási Claudiáról:

Tükör által homályosan

Mórickának egy régi vicc szerint mindenről ugyanaz jut eszébe. Tamási Claudia nem esik az önismétlés csapdájába, mégis képes mindig következetesen ugyanarról beszélni; a nő helyéről és társadalmi szerepéről, legyen ez a nő maga a művész, vagy egy baba képében megjelenő allegória.

Az önarckép, ez a többszázéves meg-megújuló műforma az én határainak letapogatására és a társadalomba vetett individuumra való reflexiókra ad alkalmat. Az öndefinícióra irányuló kísérletek Tamási Claudia festményein a privát szféra és a társadalmi identitás metszéspontjában jelennek meg. Így most jó? és Vagy talán ő? című sorozataiban a celebritások által dominált kultúra ikonjaival méri magát, lágy könnyedséggel hasonul a médiában megjelenő reprezentációkkal miközben a fogyasztói kultúrába próbál engedelmesen belesimulni. Az eredmény derűs, fesztelen társadalomkritika, ami a média teremtette nőideál megkerülhetetlenségére és mintaként való megjelenésére hívja fel a figyelmet, és persze arra is, amit a posztmodern óta tudunk; hogy személyiségünk, vagy amit annak vélünk a társadalomban elfoglalt helyünk által alakított és determinált. Környülállásaink, mint megannyi segédfogalmazó, identitásunk fikcióját írják meg.

Jaques Lacan tükör-elmélete szerint a fejlődés korai szakaszában a tükörbe pillantva érzékeljük először testünk egységét, azonban azzal mint „másik”-kal azonosulunk. Később hasonló módon éljük át a mások képeivel történő azonosulást, miközben énképünk az alárendelődések hosszú során keresztül formálódik. Ha Lacan analógiáját kiterjesztjük az Így most jó? és a Vagy talán ő? sorozatok darabjaira, akkor a hírességek bőrébe bújó festőnő képeiben akár önmagunk tükrére ismerhetünk.

Az identitás újradefiniálása, akárcsak a tömegkultúra ikonjainak és az ún. Elit kultúrának egy kereten belül való megjelenése a posztmodern jellegzetességei. Cindy Sherman jól ismert fiktív film-standfotói (Untitled Film Stills 1977-1980) női szerepek filmekben lecsapódó sztreotípiáit dolgozzák fel. Tamási Claudia szatírái megközelítésüket tekintve kapcsolhatók a nagy előd munkáihoz, hiszen hasonló elven működnek; a média közvetítette nőképet használják kiindulópontként, s mintegy magukra húzzák az ezek kínálta szerepeket. Identitásunk kialakításában a média sugározta képek kétségtelenül közrejátszanak, márpedig a média és a bennünket körülvevő vizualitás-dominálta világ még mindig patriarchális territórium, melyben a nő mozgástere szűk; a médiában jellemzően a férfiagy szülte fiktív idealizált nőkép jelenik meg mint a vágy tárgya a neki leosztott passzív szerepekben. Tamási Claudia portréi esetében a tény, hogy a művész mint nő dolgozza fel a témát, megváltoztatja az olvasatot. Bár Tamásit nem sorolják a (Magyarországon még mindig gyanakvással övezett) feminista diskurzust képviselő művészek közé az általa felvetett témák joggal tarthatnak számot az ebből az irányból való megközelítésre.

Legújabb, kortárs képzőművészeknek dedikált önarcképein Tamási ismét átváltozóművész, ezúttal azonban játékos ujjgyakorlattal a kiválasztott alkotók stílusjegyeit sajátítja ki, mintegy az ő pozíciójukból festi meg arcképét. Ez a festői „így írtok ti” a mesterségbeli tudás megcsillantására ad lehetőséget, afféle jutalomjáték, csecse becse mellyel egy kávéházi szegleten meglepi a művész maga magát. S az eredményről is József Attila juthat eszünkbe, vagy legalábbis egy fecsegő felszín. Ez a felszín azonban nem a felületességet jelenti, hanem pusztán magát a felületet, amivel kapcsolatban Andy Warhol egy interjúban úgy fogalmazott: „Ha mindent tudni akarsz Warhol-ról, nézd meg a festményeim felületét, a filmjeimet és engem, s máris ott állok előtted. Mindezek mögött semmi sincs.” Azaz a felszínre kerül a hangsúly és a mű jelentéstartománya is erre korlátozódik. A Pop Art hadat üzent a szimbolikus jelentéseknek. A társadalomból és a tárgyi kultúrából kiemelt elemekre csupán ráközelít s azokat a felnagyítás vagy az ismétlés révén láttatja új fényben, mindehhez azonban nem járul konceptuális keret és a művész sem áll súlyával a képek mögé, ahogy azt Barthes megfigyelte, ami pedig tényként tárul fel az maga a sztereotípia. A Pop Art jellemzően az érzékelésünket változtatja meg; egyszerüsít, felnagyít, kiemel. Ebben a tekintetben Tamási Claudia a Pop Art örököse, ami Ajkaim sorozatán a legszembetűnőbb. Művészeknek dedikált fekete-fehér festményein azonban újabb csavarral a művészeket is csereszabatos tárgynak tekinti, illetve kézjegyeikké redukálja. Műveikbe nem hatol be, csupán formai jegyeiket, felszínüket tanulmányozza és kezeli mimikriként, azaz a pop szellemiségébe emeli át őket.

Tamási Claudia minden festménye következetesen önarckép, akkor is, ha önmaga helyett babákat vagy érzéki virágokat állít keresőjébe (hogy a kereső, mint fotótechnikai elem megemlítésével a fotorealisztikus ábrázolásmódra való utalást is letudjuk). Míg Így most jó? és Vagy talán ő? sorozatában a celebritások mimikrije mögé rejtőzik, új, művészettörténeti utalásokra építő ujjgyakorlatában nem „csupán” nőként, hanem művészként teszi ugyanezt, nem feminin, hanem művészi modelleket választva. De minden új festménnyel felerősödik a kérdés; kicsoda is valójában Tamási Claudia?