Tamási Claudia

A Godot Galéria eredeti WordPress-archívumából visszaemelt kiállítás.

Kósa János megnyitóbeszéde Tamási Claudia ?.,-! CL című kiállításán 2001. augusztus 29-én

Másfél éve a Képzőművészeti Egyetem év végi kiállításán tűnt fel először nekem, hogy van egy ifjú hölgy, aki érdekes dolgokat csinál a festészetében. Az akkoriban bemutatott középméretű képein még különböző felnagyított test- és arcrészletek jelentek meg, hol egy szem részlete, hol egy orr cimpája, hol egy szájzug. Olyan kivágásban, mintha egy női Gulliver óriás testére nyílna rálátásunk , de a testből csak kis részleteket tudnánk befogni szemünkkel. Kis idő elteltével fokozatosan redukálódott a szerteágazó témakör, és végül a szájra, saját szájára fókuszálódott Claudia figyelme. Ebből a sorozatból láthatunk ízelítőt ebben a teremben.

Ez, ugye, egyszerre lírai önarckép, meg távolságtartó általánosítás is. Önarckép, mert a művésznő a saját ajkait festi meg minden esetben, meglehetős változatossággal, lírai önvallomásként. Általános, összegző és emblematikus pedig azért, mert a száj, mint olyan, a XX. századi festészetben egy meglehetősen körbejárt, lezárt és állandósult ikon. Konnotációja számtalan és hosszan sorolható.

Talán a szürrealistáknál jelenik meg először úgy önmagában a női száj, ahogy később a pop-art kiteljesítette: az érzékiség, a szemérmetlenség, a szabadság toposzaként. Mindevvel párhuzamosan az egyre előbbre törő reklámkultúra az egyik legfőbb képi közhellyé avatta a női szájat, mint látványt. Egy másik kapcsolódási pontként felmerülhet e festmények láttán a hiperrealizmussal való összehasonlítás: legelsősorban Chuck Close festésmódja „ugrik be”. Chuck Close-nál a hideg objektivitás felbontja a kép felületét, közel menve egy-egy munkájához szinte az atomokig bomlik fel a megfestett arc szövedéke. Claudia színesebb, játékosabb, líraibb – egészében csajosabb – noha ez a fajta térképszerű vizsgálódás tőle sem idegen. A játékos érzékiség és a hideg kutató tekintet elegyéből nála keletkezik valami, ami nagyon eltaláltan mai, nőiesen szikár, kemény és emblémaszerű. Képei néha tájképi asszociációkat keltenek, néha olyan érzésünk van, mintha valamiféle kristályszerkezetbe nyernénk betekintést, néha meg mintha a sejtek parányi világában járnánk. A történet itt nem áll meg. A női Gulliver meséjében változik a hangnem, és megjelennek a liliputiak is, mint kinderfigurák. A Kinder-tojásban található játékok, amelyeknél az összerakás az élvezet, játszani már nem olyan jó velük hosszú távon, szóval a pillanatnyi meglepetés tárgyacskái, mondhatni szimbólumai a mai gyermek fogyasztói magatartásának – azokhoz a bricollage-okhoz tartoznak, melyek pl. Bandrillard-t is oly nagyon érdeklik a Tárgyak rendszerében. Claudia ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek már gyermekkori alapélménye a csokitojásból előbányászott kis összeszerelnivaló, ilyeténképp hitelesen épül be festői világába.

A történet ma itt tart. De a Kinder-tojásból előbújó összeszerelhető madárkák máris csiripelnek valamiféle újabb változásról Claudia művészetében. De ne rohanjunk ilyen előre.

Egy biztos. Mi, hímnemű festőegyedek sokszor kajánul idézzük mesterünk, Salvador Dali, a nagy hiperrealista és Kinder-tojás-festő előd szavait, ha női festészetet látunk. Ő pedig azt mondta megveszekedetten: a festéshez golyók kellenek. Minden tiszteletünk az utolsó nagy macho-festők egyikének, de úgy tűnik, hogy a jó festészethez csak néhány csókos száj és néhány műanyagfigura kell. És akkor, mi, hímnemű festőegyedek pőrén állunk, megvonjuk vállunkat és szégyenlősen keresztbevetett karjainkat lassan széttárjuk. Így láthatóvá válnak azok, amik Dali szerint kellenek a festészethez.

Gratulálok a művésznőnek. A kiállítást megnyitom.

Kiállító művészek

Tamási Claudia