Csoportos kiállítás

A Godot Galéria eredeti WordPress-archívumából visszaemelt kiállítás.

A Godot Galéria tisztelettel meghívja Önt a

Festmények, szobrok és dobozok

Nagyobb méret

című kiállításának megnyitójára,

mely az Antal-Lusztig Gyűjtemény

kortárs művészeti anyagából mutat be válogatást.

Megnyitó: 2003 december 3-án 20 óra.

Megnyitja: Ébli Gábor, esztéta.

A kiállító művészek listája:

Bereznai Péter, Birkás István, Deim Pál, efZámbó István, feLugossy László, Földi Péter, Gaál József, Káldi Kata, Károlyi Zsigmond, Köves Éva, Lakner László, Lois Viktor, Méhes László, Swierkiewicz Róbert, Tamási Claudia, Taubert László, Ujházi Péter, Váli Dezső, Vojnich Erzsébet, Wahorn András, Zoltán Sándor, Zsakó István

A kiállítás megtekinthető 2003. december 23-ig.

Keddtől péntekig 10-18 és

szombaton 10-13 óráig,

ettől eltérő időpontban előzetes egyeztetéssel

Földi Péter /részlet/

Az idén harmadik alkalommal jelentkezik a Godot Galéria Kortárs magángyűjtemények című kiállítássorozata. Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a rendszerváltás óta megújult erővel beindult magángyűjtésre, melyben sokszor keveredik a múzeumi igényességű értékmentés a presztízsteremtő vállalati befektetéssel. Egyre többen jönnek rá, hogy a műgyűjtés egyik legizgalmasabb, legváltozatosabb, a gyűjtő egyéniségét leginkább kifejezni tudó területe a kortárs képzőművészet. Mostani kiállításunk igazi különlegesség: Antal Péter klasszikus gyűjteménye talán a legnagyobb, legszélesebb körű gyűjtemény Magyarországon. Darabjai számtalan kiállításon, katalógusban, monográfiában jelentek meg, azonban eddig mindig magántulajdonként, névtelenül. A mostani az első alkalom, hogy a gyűjtő felfedi kilétét, személyes választásait.

Gaál József /részlet/

Hogyan köthető Csontváry, Szinyei vagy éppen Gulácsy a mai kortárs művészethez? Milyen mércét állítanak a ma már klasszikusnak tekintett mesterek a jelen alkotói elé? S fordítva: mit láthatunk meg a - talán örökké érvényes - modernségükből azáltal, hogy a mai művészek felől nézünk képeikre? Az egyes remekművek kvalitásán túl ezek a kérdések tesznek izgalmassá egy olyan műgyűjteményt, ahol a modern magyar művészet teljes íve megtalálható, Nagybányától a mai pixel-festészetig.

A kollekció eredete a nagy műveltségű nagyapára megy vissza, aki a hatvanas évek végétől már az akkor középiskolás unokája kezdeti műtárgy-vásárlásait is támogatta.

A kollekció túllép a festészet határain. Bokros Birman Dezső és Medgyessy Ferenc szobrászatát hagyatékukból származó, átfogó anyag mutatja be. Grafikában kiemelkedő az Ámos Imre anyag, amely egyúttal a gyűjtőt Anna Margithoz fűző közeli barátság emléke is. A debreceni otthonban ma már külön vitrin fogadja be az ókori régészeti tárgyakat is.

A gyűjtött klasszikus modern anyag múzeumi minősége és mélysége nem jelentett akadályt a kortárs művészet beemelése előtt sem. Az Ország Lili ikonosztáz a falon, Bálint Endre legkülönbözőbb technikájú munkái vagy éppen a részben külföldről hazahozott, sokáig lappangóként számon tartott Kondor Béla művek spektruma mutatja, hogy a második világháború utáni élő művészetünk az unoka révén már kezdettől fogva, s a hivatalos kanonizációt jóval megelőzően utat talált a nyolcvankilenc éves korában elhunyt, s az utolsó napig aktívan élő nagyapa által eredetileg a klasszikusokra és a saját kortársaira alapított gyűjteménybe. Ekkor dőlt el, hogy ez tényleg közös Antal-Lusztig Gyűjtemény lesz és marad: a két generáció ízlése ugyan különbözhetett, de a minőség, s néhány stiláris alapelv iránti elkötelezettségük közös nevezőt biztosított a lassan száz évet felölelő anyagnak.

1978-ben azonban nem csupán a nagyapa hunyt el, hanem Ország Lili is távozott. Halálával megszakadt a gyűjtemény kortárs részének építése. Az abban az évben még éppen csak a diplomáját megszerző fiatalember mellett szinte anyai szerepet játszó művésznő személyes jelenléte túl fontos volt, semhogy ennek hitele nélkül folytatódhatott volna az élőművészeti vásárlás. Másfél évtized következett, amely alatt a klasszikus kollekció rendületlenül gazdagodott, s az addig megvett kortárs rész a mesterek halálával csöndben klasszicizálódott, ám újabb kortársak felé nem történt nyitás.

Lakner László /részlet/

Ennek esztétikai oka is volt. A még második világháború előtti, klasszikus gyökerekből táplálkozó, a hatvanas-hetvenes években kortársnak számító generáció távoztával a modern művészet egy szakasza lezárult. Az új kortársaktól jóval nehezebb volt választani, különösen az Antal-Lusztig program mentén, amelynek - máig is - központi elemei az expresszív (zömében, bár nem kizárólag figuratív), mély színárnyalatokat alkalmazó festészet, és a drámai konfliktusok megragadása egy részben egzisztencialista, részben spirituális olvasatban. Ez a művészeti krédó azonban kevéssé tűnik jellemzőnek a mai kortárs alkotókra. A klasszikus modern és a kortárs értékek küzdelme ezért a jelenkori művészet gyűjtésének másodszori elkezdésekor vált valóban élessé.

A korábbi kortárs anyag nyilvánvaló szervességgel ízesült a gyűjteménybe, de van-e, s ha igen, melyek azok a mai trendek, amelyeket néhány évtized múltán majd ugyanilyen természetes egységben látunk a korábbi huszadik századi anyaggal? Bár tíz éve újra, sőt nagy lendülettel gyűjt kortársat, ez a kétely máig kíséri Antal Péter választásait. Ez, a gyűjtő által nyíltan felvállalt bizonytalanság adja meg vételeinek emberi értékét is: ugyan ki ne választaná inkább a biztosat, s ülne klasszikus babérjain? A bizonytalanság magyarázza azt is, hogy a gyűjtő a mai művészek elég széles körétől vásárol, miközben a mostani kiállítás csak egy szűkebb, néhány szempont szerinti válogatást mutat be.

Ébli Gábor:

Képek, szobrok és dobozok az Antal-Lusztig gyűjteményből

Hogyan köthető Csontváry, Szinyei vagy éppen Gulácsy a mai kortárs művészethez? Milyen mércét állítanak a ma már klasszikusnak tekintett mesterek a jelen alkotói elé? S fordítva: mit láthatunk meg a - talán örökké érvényes - modernségükből azáltal, hogy a mai művészek felől nézünk képeikre? Az egyes remekművek kvalitásán túl ezek a kérdések tesznek izgalmassá egy olyan műgyűjteményt, ahol a modern magyar művészet teljes íve megtalálható, Nagybányától a mai pixel-festészetig. A kollekció eredete a nagy műveltségű nagyapára megy vissza, aki a hatvanas évek végétől már az akkor középiskolás unokája kezdeti műtárgy-vásárlásait is támogatta.

A kollekció túllép a festészet határain. Bokros Birman Dezső és Medgyessy Ferenc szobrászatát hagyatékukból származó, átfogó anyag mutatja be. Grafikában kiemelkedő az Ámos Imre anyag, amely egyúttal a gyűjtőt Anna Margithoz fűző közeli barátság emléke is. A debreceni otthonban ma már külön vitrin fogadja be az ókori régészeti tárgyakat is.

A gyűjtött klasszikus modern anyag múzeumi minősége és mélysége nem jelentett akadályt a kortárs művészet beemelése előtt sem. Az Ország Lili ikonosztáz a falon, Bálint Endre legkülönbözőbb technikájú munkái vagy éppen a részben külföldről hazahozott, sokáig lappangóként számon tartott Kondor Béla művek spektruma mutatja, hogy a második világháború utáni élő művészetünk az unoka révén már kezdettől fogva, s a hivatalos kanonizációt jóval megelőzően utat talált a nyolcvankilenc éves korában elhunyt, s az utolsó napig aktívan élő nagyapa által eredetileg a klasszikusokra és a saját kortársaira alapított gyűjteménybe. Ekkor dőlt el, hogy ez tényleg közös Antal-Lusztig kollekció lesz és marad: a két generáció ízlése ugyan különbözhetett, de a minőség, s néhány stiláris alapelv iránti elkötelezettségük közös nevezőt biztosított a lassan száz évet felölelő anyagnak.

1978-ben azonban nem csupán a nagyapa hunyt el, hanem Ország Lili is távozott. Halálával megszakadt a gyűjtemény kortárs részének építése. Az abban az évben még éppen csak a diplomáját megszerző fiatalember mellett szinte anyai szerepet játszó művésznő személyes jelenléte túl fontos volt, semhogy ennek hitele nélkül folytatódhatott volna az élőművészeti vásárlás. Másfél évtized következett, amely alatt a klasszikus kollekció rendületlenül gazdagodott, s az addig megvett kortárs rész a mesterek halálával csöndben klasszicizálódott, ám újabb kortársak felé nem történt nyitás.

Ennek esztétikai oka is volt. A még második világháború előtti, klasszikus gyökerekből táplálkozó, a hatvanas-hetvenes években kortársnak számító generáció távoztával a modern művészet egy szakasza lezárult. Az új kortársaktól jóval nehezebb volt választani, különösen az Antal-Lusztig program mentén, amelynek - máig is - központi elemei az expresszív (zömében, bár nem kizárólag figuratív), mély színárnyalatokat alkalmazó festészet, és a drámai konfliktusok megragadása egy részben egzisztencialista, részben spirituális olvasatban. Ez a művészeti krédó azonban kevéssé tűnik jellemzőnek a mai kortárs alkotókra. A klasszikus modern és a kortárs értékek küzdelme ezért a jelenkori művészet gyűjtésének másodszori elkezdésekor vált valóban élessé.

Káldi Kata (részlet)

A korábbi kortárs anyag nyilvánvaló szervességgel ízesült a gyűjteménybe, de van-e, s ha igen, melyek azok a mai trendek, amelyeket néhány évtized múltán majd ugyanilyen természetes egységben látunk a korábbi huszadik századi anyaggal? Bár tíz éve újra, sőt nagy lendülettel gyűjt kortársat, ez a kétely máig kíséri Antal Péter választásait. Ez, a gyűjtő által nyíltan felvállalt bizonytalanság adja meg vételeinek emberi értékét is: ugyan ki ne választaná inkább a biztosat, s ülne klasszikus babérjain? A bizonytalanság magyarázza azt is, hogy a gyűjtő a mai művészek elég széles körétől vásárol, miközben a mostani kiállítás csak egy szűkebb, néhány szempont szerinti válogatást mutat be.

Tudatos döntésként nem szerepel a tárlaton az Iparterves anyag. Bak Imre, Keserü Ilona vagy Nádler István képei gyakorlatilag konszenzusos értéknek számítanak már. Egy másik kiállításon azért érdemes lenne majd egy olyan hosszmetszetet felvillantani, amely a gyűjteményben, a személyes ízlésnek megfelelően, a kolorista-naturalista irányhoz képest mennyiségileg értelemszerűen kisebb súllyal, ám kiváló művekkel képviselt korai konstruktivista vonalú avantgárd (Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Nemes Lampérth József, de akár a zseniális Bohacsek Ede) alkotásaitól nyúlna a neo-avantgárdig.

Ezt az irányt csak Deim Pál egy miniatűr remeke, illetve Károlyi Zsigmond öt kisebb képből álló egysége képviseli a mostani bemutatón, amelyhez viszont nem véletlenül társul Káldi Kata és Köves Éva egy-egy képe. A hatvanas-hetvenes évek "nagy" generációjából mindazonáltal felbukkan még Méhes László és Lakner László (Száj) egy-egy műve, s a rendezők vagány választása az utóbbihoz a főiskolán végzős Tamási Claudia mai festményeit (Ajkaim) társítani. A festészet lehetőségeit, dilemmáit tematizáló alkotók közül nagyméretű, de most nem bemutatott képekkel szerepel a kollekcióban Fehér László és Szűcs Attila.

A kollekció sűrű, drámai üzenetű, a lét feszültségeinek megidézését a látványos ecsetkezelés és a plasztikus faktúra révén is hangsúlyozó irányvonalának tükrében nem meglepő a gyűjtő elkötelezettsége Gaál József (Corpus) munkái iránt, akit a sevillai világkiállításon Tóth Menyhérttel közös bemutatón fedezett fel magának. Csupán színvilágában ellentéte ennek Földi Péter képe (Aszály), de pontosan a citromsárga ilyen bátor használata jelzi, hogy az emberi-állati lét nyomasztó érzeteinek előhívása nem a sötét színek függvénye. Földitől egy hasonlóan nagyméretű, rózsaszín festmény éppen méretproblémák miatt maradt ki a kiállításról, de az egyébként oly könnyen giccsbe fúló világossárga és rózsaszín mesteri alkalmazása kapcsán érdemes elgondolkodni, hogyan is lehetett egy ilyen "popos" színvilágot mély dilemmák ábrázolásával tartalmassá tenni.

efZámbó István (részlet)

A könnyed és a súlyos párosa jelenik meg, bár más vetületben, a Wahorn-efZámbó-feLugossy volt szentendrei triász bemutatott képein is. A gyűjteményben található, lenyűgöző Vajda Lajos anyag fényében természetesnek tűnhetne a Vajda Lajos Stúdió alkotói iránti érdeklődés, ám valójában csak Lugótól került nagyobb anyag Antal Péterhez. Annál tanulságosabb látni, hogy a groteszk képi világ mely darabjait választotta a gyűjtő. A formák gyakran amorf jellege, a tudatalatti elemeinek megidézése nem is helyezi oly távolra e műveket a kollekció gerincét képező drámai vonulattól.

A mulandóságnak a harsány színek és erős gesztusok általi megidézését képviseli Swierkiewicz Róbert képe (Az álom jön és elszáll), míg egy látszólag szűk színskála végtelen sok árnyalatában "úszik", s a melankóliát, meditációt így varázsolja elő Váli Dezső és Vojnich Erzsébet egy-egy festménye. A középnemzedék további alkotóitól egy olyan csoport is található a kollekcióban és részben a kiállításon (Ujházi Péter, Birkás István), akik a hatást éppen a mesteri festőiség elutasítása, s az anyaghasználat kiszélesítése - például homok, textil vagy vakolat részeknek a képmezőbe történő beépítése - révén keresik.

Az anyagok és a kétdimenziós felületből való kilépés iránti érdeklődést tanúsítják a gyűjteményben az immáron klasszikusnak számító, egykor kortárs szobrászok (Schaár Erzsébet, Vilt Tibor) alkotásai, s a kiállításon a groteszkbe hajló (Zsakó István) illetve a redukcióval a drámait kutató (Taubert László) kisplasztikák és a nagy Lois Viktor szobor.

A művészet-fogalomnak a gyűjteményen belüli, radikális kitágítására legjobban a különteremben, mintegy kamara-kiállításon látható dobozok utalnak. Bereznai Péter és Ujházi doboz-kompozíciói hol a közép-európai történelem, hol az általános emberi lét szívszorító bugyraiból merítik elemeiket, míg Zoltán Sándor szürrealisztikus dobozai úgy kínálnak hommage-t Magritte-nak és Ország Lilinek egyaránt, hogy a bemutatott festészeti anyagból közben párbeszédre hívják a bölcseleti-mimetikus és groteszk-elvont motívumokat is.

Az anyag egészét tekintve feltolul az eredeti kérdés, találkoznak-e ezek a művek klasszikus elődjeikkel? Egyes alkotások és művészek terén ezt természetesen majd csak a jövő dönti el. Ám összességében nyilvánvaló a közös kvalitásra törekvés, a klasszikus és a kortárs között csupán a történetiség alapján való különbségtétel elutasítása. Lehet egy kortárs mű kérdésfelvetése és eszköztára akár teljesen hagyományos is, ha ezek a mai kor problémáira reflektálnak, akkor a mű ugyanúgy korunk társa, mint egy installáció vagy c-print. S fordítva: egy mai munka elutasíthatja a művészeti hagyomány akár minden elemét, ha örökérvényű emberi dilemmákról és egyedi formában szól, akkor előbb-utóbb a klasszikus értékek közé sorolódik majd. Mindez erős folytonosságot sugall a szakma által gyakran oly élesen különválasztott klasszikus, modern és kortárs művészet között. A gyűjtő és befogadó számára a mesterséges történeti cezúráknál fontosabb az egyes művek minősége.

Különösen tanulságos mindezt egy átfogó huszadik századi gyűjtemény kapcsán rekonstruálni. Hiszen a modern művészet jövőorientáltsága a múlttal való szakítás programjából eredt, míg a mai kortárs alkotások éppen a történetiséggel játszanak mint szabadon manipulálható szemiotikai vegyértékkel. E kettős perspektívából érthető meg, hogy egy ilyen kitekintésű kollekció a huszadik századot miért nem az izmusok, s különösen nem a geometrikus absztrakció történetére fűzi fel. Jelen van ez a szál, sőt a kortárs anyagban is érvényesül - de csupán az egyik lehetséges olvasatként. Most, hogy az avantgárd lassan minden hulláma történelemmé vált, valójában ez a kérdés foglalkoztat mindenkit: hogyan is lehet a művészet konceptuális-filozófiai illetve érzéki-humanista vetületét egyensúlyban látni, egymással kibékíteni? Az Antal-Lusztig kollekció válasza elég egyértelműen az, hogy a művészetnek a modern életben betöltött szerepe ugyan felöleli az esztétikai-formai kísérletezést és a politikai-világnézeti aktivitást, ám ezek együttesénél is jóval szélesebb, s mélyen kötődik az emberi létállapot örökérvényű kérdőjeleivel való szembenézéshez.

Az Antal-Lusztig gyűjtemény kortárs-művészeti válogatása december 3. és 23. között látható a Godot Galériában. Ébli Gábor

Kiállító művészek

Bereznai PéterBirkás IstvánDeim PálefZámbó IstvánfeLugossy LászlóFöldi PéterGaál JózsefKáldi KataKárolyi ZsigmondKöves ÉvaLakner LászlóLois ViktorMéhes LászlóSwierkiewicz RóbertTamási ClaudiaTaubert LászlóUjházi PéterVáli DezsőVojnich ErzsébetWahorn AndrásZoltán SándorZsakó István