Tamási Claudia

Kósa János Eröffnungsrede bei der Ausstellung „CL“ von Claudia Tamási ?.,-! am 2001.\nAugust 29.-en

Vor anderthalb Jahren tauchte bei mir zum ersten Mal auf, dass es ein junges Mädchen gibt, das interessante Dinge in ihrer Malerei macht. In den damals ausgestellten mittelgroßen Gemälden erschienen noch verschiedene vergrößerte Körper- und Gesichtsteile – ein Detail eines Auges, ein Stück der Nasenwurzel, ein Mundschliff. In einer Art Freistellungsweise, als ob wir auf den riesigen Körper einer weiblichen Gulliver blicken würden, konnten wir aus dem Körper nur kleine Details mit dem Blick erfassen. Nach kurzer Zeit reduziertes sich das weitreichende Thema allmählich, und schließlich richtete Claudia ihr Augenmerk auf den Mund, ihren eigenen Mund. Aus dieser Serie sehen wir einen Auszug in diesem Raum.

Es ist also gleichzeitig ein lyrisches Selbstportrait und zugleich eine distanzierte Generalisierung. Ein Selbstportrait, denn die Künstlerin malt ihre eigenen Lippen immer, mit erstaunlich vielfältiger Variation, als lyrische Selbstbeichte. Allgemein, zusammenfassend und emblematisch, weil der Mund – als solcher – in der Malerei des XX. Jahrhunderts zu einer recht umkreisenden, geschlossenen und dauerhaften Ikone geworden ist. Seine Konnotationen sind zahlreich und lassen sich lang auflisten.

Talán a szürrealistáknál jelenik meg először úgy önmagában a női száj, ahogy később a pop-art kiteljesítette: az érzékiség, a szemérmetlenség, a szabadság toposzaként. Mindevvel párhuzamosan az egyre előbbre törő reklámkultúra az egyik legfőbb képi közhellyé avatta a női szájat, mint látványt. Egy másik kapcsolódási pontként felmerülhet e festmények láttán a hiperrealizmussal való összehasonlítás: legelsősorban Chuck Close festésmódja „ugrik be”. Chuck Close-nál a hideg objektivitás felbontja a kép felületét, közel menve egy-egy munkájához szinte az atomokig bomlik fel a megfestett arc szövedéke. Claudia színesebb, játékosabb, líraibb – egészében csajosabb – noha ez a fajta térképszerű vizsgálódás tőle sem idegen. A játékos érzékiség és a hideg kutató tekintet elegyéből nála keletkezik valami, ami nagyon eltaláltan mai, nőiesen szikár, kemény és emblémaszerű. Képei néha tájképi asszociációkat keltenek, néha olyan érzésünk van, mintha valamiféle kristályszerkezetbe nyernénk betekintést, néha meg mintha a sejtek parányi világában járnánk. A történet itt nem áll meg. A női Gulliver meséjében változik a hangnem, és megjelennek a liliputiak is, mint kinderfigurák. A Kinder-tojásban található játékok, amelyeknél az összerakás az élvezet, játszani már nem olyan jó velük hosszú távon, szóval a pillanatnyi meglepetés tárgyacskái, mondhatni szimbólumai a mai gyermek fogyasztói magatartásának – azokhoz a bricollage-okhoz tartoznak, melyek pl. Bandrillard-t is oly nagyon érdeklik a Tárgyak rendszerében. Claudia ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek már gyermekkori alapélménye a csokitojásból előbányászott kis összeszerelnivaló, ilyeténképp hitelesen épül be festői világába.

A történet ma itt tart. De a Kinder-tojásból előbújó összeszerelhető madárkák máris csiripelnek valamiféle újabb változásról Claudia művészetében. De ne rohanjunk ilyen előre.

Egy biztos. Mi, hímnemű festőegyedek sokszor kajánul idézzük mesterünk, Salvador Dali, a nagy hiperrealista és Kinder-tojás-festő előd szavait, ha női festészetet látunk. Ő pedig azt mondta megveszekedetten: a festéshez golyók kellenek. Minden tiszteletünk az utolsó nagy macho-festők egyikének, de úgy tűnik, hogy a jó festészethez csak néhány csókos száj és néhány műanyagfigura kell. És akkor, mi, hímnemű festőegyedek pőrén állunk, megvonjuk vállunkat és szégyenlősen keresztbevetett karjainkat lassan széttárjuk. Így láthatóvá válnak azok, amik Dali szerint kellenek a festészethez.

Gratulálok a művésznőnek. A kiállítást megnyitom.