Tamási Claudia

Il discorso di apertura di Kósa János alla mostra intitolata CL di Tamási Claudia è stato il 2001 di agosto 29.

Un anno e mezzo fa, alla mostra di fine anno dell’Università di Belle Arti, è apparso per la prima volta alla mia attenzione che c'era una giovane donna che faceva cose interessanti nella sua pittura. Nelle sue opere di media dimensione mostrate all’epoca, comparivano ancora varie parti corporee e facciali ingrandite: un dettaglio dell'occhio, un arco del naso e una bocca. In un taglio così sembrava come se avessimo uno sguardo sul gigantesco corpo di una Gulliver femminile, ma dal suo corpo riuscivamo a cogliere solo piccoli frammenti con lo sguardo. Con il passare del tempo, il tema ribassato è stato progressivamente ridotto, e infine l'attenzione di Claudia si è focalizzata sulla bocca, sulla sua bocca. Da questa serie possiamo vedere un assaggio in questa sala.

Questo, infatti, è sia un ritratto lirico di sé stesso sia una generalizzazione a distanza. Ritrattò, perché l'artista dipinge le sue stesse labbra in ogni caso, con una certa varietà, come auto-esplicazione lirica. Generale, sommario e emblematica invece, perché la bocca, di per sé, nel XX. secolo è un'icona piuttosto circolare, chiusa e stabilizzata. La sua connotazione è numerosa e di lunga elencazione.

Talán a szürrealistáknál jelenik meg először úgy önmagában a női száj, ahogy később a pop-art kiteljesítette: az érzékiség, a szemérmetlenség, a szabadság toposzaként. Mindevvel párhuzamosan az egyre előbbre törő reklámkultúra az egyik legfőbb képi közhellyé avatta a női szájat, mint látványt. Egy másik kapcsolódási pontként felmerülhet e festmények láttán a hiperrealizmussal való összehasonlítás: legelsősorban Chuck Close festésmódja „ugrik be”. Chuck Close-nál a hideg objektivitás felbontja a kép felületét, közel menve egy-egy munkájához szinte az atomokig bomlik fel a megfestett arc szövedéke. Claudia színesebb, játékosabb, líraibb – egészében csajosabb – noha ez a fajta térképszerű vizsgálódás tőle sem idegen. A játékos érzékiség és a hideg kutató tekintet elegyéből nála keletkezik valami, ami nagyon eltaláltan mai, nőiesen szikár, kemény és emblémaszerű. Képei néha tájképi asszociációkat keltenek, néha olyan érzésünk van, mintha valamiféle kristályszerkezetbe nyernénk betekintést, néha meg mintha a sejtek parányi világában járnánk. A történet itt nem áll meg. A női Gulliver meséjében változik a hangnem, és megjelennek a liliputiak is, mint kinderfigurák. A Kinder-tojásban található játékok, amelyeknél az összerakás az élvezet, játszani már nem olyan jó velük hosszú távon, szóval a pillanatnyi meglepetés tárgyacskái, mondhatni szimbólumai a mai gyermek fogyasztói magatartásának – azokhoz a bricollage-okhoz tartoznak, melyek pl. Bandrillard-t is oly nagyon érdeklik a Tárgyak rendszerében. Claudia ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek már gyermekkori alapélménye a csokitojásból előbányászott kis összeszerelnivaló, ilyeténképp hitelesen épül be festői világába.

A történet ma itt tart. De a Kinder-tojásból előbújó összeszerelhető madárkák máris csiripelnek valamiféle újabb változásról Claudia művészetében. De ne rohanjunk ilyen előre.

Egy biztos. Mi, hímnemű festőegyedek sokszor kajánul idézzük mesterünk, Salvador Dali, a nagy hiperrealista és Kinder-tojás-festő előd szavait, ha női festészetet látunk. Ő pedig azt mondta megveszekedetten: a festéshez golyók kellenek. Minden tiszteletünk az utolsó nagy macho-festők egyikének, de úgy tűnik, hogy a jó festészethez csak néhány csókos száj és néhány műanyagfigura kell. És akkor, mi, hímnemű festőegyedek pőrén állunk, megvonjuk vállunkat és szégyenlősen keresztbevetett karjainkat lassan széttárjuk. Így láthatóvá válnak azok, amik Dali szerint kellenek a festészethez.

Gratulálok a művésznőnek. A kiállítást megnyitom.