Tamási Claudia

El discurso de apertura de Kósa János en la exposición titulada CL se dio el 2001 de agosto 29.

Hace una vez y media, en la exposición de fin de año de la Universidad de Bellas Artes, fue la primera vez que me di cuenta de que había una joven dama que hacía cosas interesantes en su pintura. En sus obras de tamaño medio mostradas en aquel momento aún aparecían diferentes fragmentos ampliados del cuerpo y la cara, a veces un detalle de un ojo, otras un puñado de la nariz, otras una línea de labios. En un corte tan que pareciera que nuestra vista se fijara en el gigantesco cuerpo de una Gulliver femenina, pero del cuerpo solo podríamos captar pequeñas partes con nuestra vista. Con el paso de un poco de tiempo, el tema ramificado fue reduciendo gradualmente, y finalmente Claudia centró su atención en la boca, en su propia boca. De esta serie podemos ver un vistazo en este espacio.

Esto, por supuesto, es a la vez un autorretrato lírico y una generalización distanciadora. Autorretrato, porque la artista se pinta los propios labios en cada caso, con una variación remota, como una confesión lírica. General, sumativo y emblemático, precisamente porque la boca, tal cual, en la pintura del siglo XX es un icono bastante recorrido, cerrado y constante. Su connotación es innumerable y se puede enumerar extensamente.

Talán a szürrealistáknál jelenik meg először úgy önmagában a női száj, ahogy később a pop-art kiteljesítette: az érzékiség, a szemérmetlenség, a szabadság toposzaként. Mindevvel párhuzamosan az egyre előbbre törő reklámkultúra az egyik legfőbb képi közhellyé avatta a női szájat, mint látványt. Egy másik kapcsolódási pontként felmerülhet e festmények láttán a hiperrealizmussal való összehasonlítás: legelsősorban Chuck Close festésmódja „ugrik be”. Chuck Close-nál a hideg objektivitás felbontja a kép felületét, közel menve egy-egy munkájához szinte az atomokig bomlik fel a megfestett arc szövedéke. Claudia színesebb, játékosabb, líraibb – egészében csajosabb – noha ez a fajta térképszerű vizsgálódás tőle sem idegen. A játékos érzékiség és a hideg kutató tekintet elegyéből nála keletkezik valami, ami nagyon eltaláltan mai, nőiesen szikár, kemény és emblémaszerű. Képei néha tájképi asszociációkat keltenek, néha olyan érzésünk van, mintha valamiféle kristályszerkezetbe nyernénk betekintést, néha meg mintha a sejtek parányi világában járnánk. A történet itt nem áll meg. A női Gulliver meséjében változik a hangnem, és megjelennek a liliputiak is, mint kinderfigurák. A Kinder-tojásban található játékok, amelyeknél az összerakás az élvezet, játszani már nem olyan jó velük hosszú távon, szóval a pillanatnyi meglepetés tárgyacskái, mondhatni szimbólumai a mai gyermek fogyasztói magatartásának – azokhoz a bricollage-okhoz tartoznak, melyek pl. Bandrillard-t is oly nagyon érdeklik a Tárgyak rendszerében. Claudia ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek már gyermekkori alapélménye a csokitojásból előbányászott kis összeszerelnivaló, ilyeténképp hitelesen épül be festői világába.

A történet ma itt tart. De a Kinder-tojásból előbújó összeszerelhető madárkák máris csiripelnek valamiféle újabb változásról Claudia művészetében. De ne rohanjunk ilyen előre.

Egy biztos. Mi, hímnemű festőegyedek sokszor kajánul idézzük mesterünk, Salvador Dali, a nagy hiperrealista és Kinder-tojás-festő előd szavait, ha női festészetet látunk. Ő pedig azt mondta megveszekedetten: a festéshez golyók kellenek. Minden tiszteletünk az utolsó nagy macho-festők egyikének, de úgy tűnik, hogy a jó festészethez csak néhány csókos száj és néhány műanyagfigura kell. És akkor, mi, hímnemű festőegyedek pőrén állunk, megvonjuk vállunkat és szégyenlősen keresztbevetett karjainkat lassan széttárjuk. Így láthatóvá válnak azok, amik Dali szerint kellenek a festészethez.

Gratulálok a művésznőnek. A kiállítást megnyitom.